A parton talált rá, hajnalban. A homokban ült, térdét álláig húzta és a zöld tengert
nézte. Pénelopé, amint meglátta, eldobta a kosarát, odarohant, és szinte úgy omlott a
férfi hátára. Átkarolta a nyakát, és zokogott.
Percek teltek így el. A hullámok türelmesen simogatták a sziklákat.
Pénelopé megnyugodott és leült rég nem látott férje mellé. A szoborarcú Odüsszeusz
barnára égett bőrét hegek borították. Teljesen sosem gyógyultak be.
– Hát visszajöttél – rebegte az asszony remegő ajkakkal, és csak bámulta a félistent. – És
többet már sosem mész el.
A férfit meglepte felesége határozott kijelentése, de tudta, hogy igaza van.
– Az istenek akarják így – morogta, és nagyot sóhajtott.
Pénelopé megint elsírta magát.
– Ne haragudj, uram, de olyan hosszú idő telt el, és én annyit vártam…
– És most mi lesz?
– Hogy mi… – Pénelopé nem értette a kérdést – …Télemakhosz már vár, eljárhattok
vadászni – lendült bele Pénelopé izgatottan. – A királyságod számít rád… és én is… végre
boldogok lehetünk. A szigeten, ahol születtél, a szigeten, ahol uralkodsz, a szigeten…
– A szigeten, ami fogva tart – suttogta a hajós.
Az asszony szemében most keserű könnyek gyűltek.
– Miért mondod ezt, uram?
– Megpróbálom majd elhagyni Ithakát. Újra és újra…
– Tudom. Láttam álmomban. De… sikertelenül minden alkalommal.
A király alig észrevehetően bólintott.
– És ha már nem lesz erőm megtartani az árbóckötelet, vívni a harcot Poszeidonnal, vízre
lökni a hajóm, azt is feladom. Odüsszeusz szíjas vállán megfeszültek az izmok, ahogy az
árbóckötél a viharban. Továbbra is a messzeséget fürkészve, nyugtatóan megszorította
Pénelopé kezét.
– Itt maradok veled. Ezt rendelték az istenek. Szeretlek, ahogy ember csak szeretni képes.
Megvédelmezlek, akár életem árán is. Minden napon férj, apa és király leszek. De éjszaka, ha
karjaidban elszenderedek, újra hajóra szállok. A társaimmal együtt fogom szelni a végtelen
vizeket, elérem a halhatatlanságot Kalüpszónál, Kirkével hálok, és ezer sosem-élt sorsom
élem meg.
Egymásra néztek. Odüsszeusz rab-tekintete fáradt volt és szomorú, tengerzöld szemében
tajtékot vertek a hullámok. Pénelopé ekkor megértette, férje visszatért ugyan, de valójában
mindig is távol lesz.
– Nem baj – mondta az asszony és fejét férje vállára döntötte.
Aeikathariné kijött a kertből és odaszólt a partról visszaérkező Alexiosznak.
– Úrnőnk?
– Ma is a parton ül, magában beszél és zokog – válaszolta Alexiosz és lehajtott fejjel elsétált.