A part menti sziklák között sétált és nézte, ahogy a lemenő Nap vérvörösre festi a tengert.
Kellemesen hűs volt az alkonyat. Lovaglócsizmája alatt roszogott a vízmosta kavics. Kiszemelt
magának egy szirtet, beletelt kis időbe, mire felkaptatott rá. Felérve megtámaszkodott térdein,
levette kalapját, megtörölte izzadt homlokát. Viseletes kabátját összevonta mellkasa előtt. Büszkén
tekintett vissza a megtett távra, a kis szigetre, a birodalmára. Majd ismét a tenger felé fordult. Megigézte
a horizont. Vajon uralhatná-e a vizeket? Az összes tengert? És aztán uralma alá tudná-e hajtani az összes
vízi lényt. Megmosolyogtatta a gyermekded gondolat, látta maga előtt, ahogy különféle tengeri
állatokból szervezett hadsereg élén.
– Mindig is a lehetetlent vágytad, le corse – a tábornok háta mögött feltűnő hangja olyan volt, akár a
száraz avar zörgése.
A vénséges alak csuhát hordott, görbe botjára támaszkodva lépett a messzibe révedő férfi mellé.
– Azt hittem, végleg magamra hagytál – szólt a korosodó tábornok.
A vénember megvont a vállát.
– Megéreztem a bizonytalanságod, és hogy fontos éjszaka ez. A Döntések Éjszakája.
– A bizonytalanság a gyengék kifogása a tettek ellen.
– Valóban, nem vall rád, most mégis hezitálsz. Talán segíthetek.
A tábornok megvetően horkantott.
– Hát azzal elkéstél. Hol voltál, mikor a hatalmas orosz medve bensőjébe nyomultunk? Mikor az egész
világ majd a saját tisztjeim is ellenem lázadtak? Azelőtt is megoldottam mindent önerőből.
– Igazán? Agricolánál sem, mikor az én mágiám tartotta meg alattatok a hidat. Igen, minden bizonnyal
te magad is megoldottad volna. Ha nem idézek ködöt a Nagy Zöldre, Nelson hajói két evezőcsapás után
kiszúrt volna titeket. És Prusszia bekebelezése is zökkenőmentesen ment volna a csatamágusaim nélkül.
– Sosem kértem a segítséged.
– Ó, nem. Te sosem kértél semmit. Te követeltél. Akartál. Sok vezért szolgáltam már az idők során, le
corse, de egyik sem volt ilyen telhetetlen. Győztes csata, esetleg hadjárat? Az hagyján. Neked az egész
világ kellett.
– Az egyszerű emberek kicsinyessége, hogy megijednek a hatalomtól – a tábornok hunyorított és két
ujja közé fogta a Nap maradékát. – Pedig nem kell félni tőle, magunkhoz kell ölelni.
– Akkor, hogyan tovább? – recsegte a vénség.
– Mik a lehetőségek?
– Érdkeltek valaha is?
– Nem az érdekel, megmászható-e a fal, hanem hogy áttörjek rajta, vagy megkerüljem.
A vénember csak bólintott. megszokta már a tábornok üres frázisait. Felemelte a fejét, hagyta, hogy a
szellő megcirógassa aszott bőrét. Bekötött szemein a koszos kendő megfeszült, ahogy beleszippantott a
levegőbe. Lassan kifújta.
– Kétféle sorsot látok előtted, le corse. Ha elfogadod, amit rád mértek, és itt maradsz, boldog évek
várnak rád. A végén pedig halál. A másik lehetőség a bosszúd kiteljesedése. Ha holnap útra kelsz,
beteljesítheted.
– A népem követni fog? – vágott közbe a tábornok türelmetlenül.
– Igen. De az idő már félig legyőzött – tette hozzá gyorsan a vénember. – Ez lesz a veszted. De a végén
keserű halál vár.
A tábornok gúnyosan felkacagott, aztán a vénségre nézett. Amaz, bár tulajdon szemeivel nem láthatta,
mégis beleszédült a látomásba. A tábornok alakja bíborban fürdött a hullámok tépázta szirten. A zord
jövőképben lángolt Európa.
– Ahol te halált látsz, barátom, ott én a halhatatlanságot.
– Valakinek egy szigetnyi se jut. Jól gondold meg, le corse – hangzott az utolsó tanács, majd a
vénembert egy hirtelen kelő fuvallat darabokra fújta, mint egy homokvárat. Eltűnt az időben.
A tábornok régóta ismerte a szellemet, aki sosem hívta az őt megillető rangján és ez bosszantotta. Úgy
szólította, ahogy a háta mögött az ellenei, vagy, ahogy egy koszos suhancot szoktak.
Egy darabig még nézte a tengert, és az azon túl elterülő birodalmat. A birodalmát. Aztán
visszabaktatott a palotája felé. Ott vártak már rá a szolgái, akiket lefizetnek majd, és a cseléd, aki
megmérgezi. Tudta. Látta az álmaiban. De azt is látta, mi történik még azelőtt. Mi lesz, ha azt a sorsot
választja.
Sok dolga volt még, hiszen holnap reggel korán kel, és elhagyja Elba szigetét.