Nem tudott aludni. Csak az a monstrum járt a fejében. Elméjében hallotta a gépezet szűnni nem
akaró zakatolását.
Már jóval hajnal előtt felöltözött.
– Mit gondol, Ivan, mennyire lenne illendő ilyenkor felzavarnunk lord Chestert? – tette fel a kérdést
izgatottan inasának, miközben az éppen az egyik legdíszesebb lábbelijét segítette fel urának.
– Kívánja, hogy azonnal hívassam? – az inas hangja monoton és nyugodt volt, akár a Temze azokban
a korai órákban. Igaza van, gondolta a tudós, kettejük dolgában van éppen elég kérdés, minek tetőzni.
Fekete lovashintó suhant végig a London Bridge-n, s mire a Nap első sugarai beszőtték a várost, a tudós
már a laboratóriumban volt.
Nyílt az ajtó, lord Charles Chester belépett. A hajnali pára épphogy leolvadt az arcáról, orrát
megcsapta a kén jellegzetes szaga. Beletelt egy kis időbe, mire a számtalani masinéria kusza
labirintusában végre rálelt barátjára.
– Meg kellene lepődnöm, hogy…
– Látnom, kell újra, Charlie. Ma is. Meg kell fejtenem ezt a dolgot – a tudós különféle bőrökből
összefércelt overállt próbált felrángatni magára, megszállott tekintetében egyszerre tükröződött a
kialvatlanság és az izgalom.
Lord Chester jó nagyot sóhajtott.
– Tudom, hogy hiába próbálnálak lebeszélni, de azért emlékeztetnélek, ha túl sokági vagy a közelében,
beláthatatlan következményei lehetnek a sugárzásnak. Még hiányzik pár teszteredmény.
– Éppen ezért hívattalak, barátom. Te fennmaradsz, és ügyelsz, hogy a kritikus érték alatt maradjon.
A szerkezet, amely a végtelenbe nyúló akna aeroértékeit szabályozta, folyamatos hűtést igényelt. Mi
történne, ha az ingatag masina valamelyik pillanatban leállna? Ez a gondolat suhant át a tudós agyán,
miközben a csörlős kabin falának vetett háttal zuhant egyre mélyebbre. Megbízott Charlesban, tudta,
hogy nem lesz baj.
Ahogy közeledett a cél felé, egyre erősebben érezte a mellkasában az ismerős szorítást. Mintha
láthatatlan súlyokat pakoltak volna rá. Csontjai elnehezültek, szabályosan harcolnia kellett azért, hogy
talpon tudjon maradni. A rögzítőszíjak a derekán megfeszültek.
Emlékezett azokra, akiket először küldtek le. A nyomás és a hőség darabokra robbantotta a testüket
mielőtt még eljutottak volna az út feléig. A tudós tudta, ha nem fecskendezik be testébe az évek alatt
kikísérletezett ellenszert, és nincs a hat réteg védőruházat, hasonlóan végezné ő is. De ez minden
kockázatot megért.
Lassan landolt az ólomsúlyú szerkezet. A tudós kesztyűs ujjai reszketve nyomták le a vaskilincset. A
kabin ajtaja kinyílt, és a férfi a maszkba varrt üveglapok mögül figyelte a csodát.
A hatalmas ódon, gömb alakú szerkezetet, amelyet valamikor réges-régen a Föld magjában helyeztek
el. Isaac tudta, hogy nem szabadna, de közelebb lépett, és a kabin alja kissé megemelkedett, ahogy
elhagyta azt. Megérintette a gépszörnyet. A rezgést átvette a teste. Tudta, hogy sokáig nem maradhat
vele, lehunyta hát a szemét, és élvezte a pillanatot. Egyé vált a földön túli zúgással, a fülsiketítő
kattogással, amely hetek óta kísértette – mióta először lejutott hozzá.
Pár hónapja fedezték fel a monstrumot, de még nem tudták megfejteni működésének szabályait,
létezésének lényét, és az ismeretlen mechanikát, amellyel összetákolták. Newton számára ezek még a
mindig a csodálat hónapjai voltak. Állt meredten a semmiben lebegő gépezet előtt, és újra meg újra
kiolvasta az ismeretlen fémfelületbe gravírozott apró, ógörög feliratot, akár egy varázsszót: Graviteia.
