Pusztítóan meleg márciusi nap volt. A Lupercalia véget ért, a farkaspapok visszahúzódtak odúikba, csak a csőcselék tolongott Róma főterén. A fülledt levegő megállt a senatus gyűléstermében. A félkört formáló kőpadsorok üresek álltak, az összeesküvők az emelvény peremén sutyorogtak.
A kintről beszűrődő hangzavar jelezte, hogy érkezik. A pusmogás abbamaradt, a gombócba gyűlt patríciusok úgy rebbentek szét, mint a galambok, mikor követ hajítanak közéjük.
A terem árkádjának árnyékából előlépett Caesar. A Rex megvetőn végigfuttatta a tekintetét a szenátorokon. Cassius szemében eltökéltséget, Decimuséban félelmet látott. Gaius Trebonius letörölte izzadt homlokát. Ez volt a jel. Decimus mozdult elsőnek. Olyannyira esetlenül, hogy támadását Caesar egyetlen mozdulattal félresöpörte.
A hirtelen reakció és a döbbenet teljes hiánya meglepte a merénylőket.
– Most, ostobák! Most! – rikácsolta kétségbeesetten Cassius, és előre vetette magát, kezében megvillant valami. Nem volt visszaút.
Caesar védekezőn maga elé emelte alkarját és egy hang sem hagyta el az ajkát, mikor a penge húsba vágott. A dögök látva, hogy még őt is meg lehet sebezni, felbátorodva vetették rá magukat a prédára. Esztelenül, tombolva szúrtak, vágtak, ahol csak érték a dictatort.
Caesar megrogyott a csapások alatt, a horda maga alá gyűrte. Hosszú másodpercek múlva véráztatta kezével kinyúlt a magára húzott tógája alól. Csontos ujjai a levegőbe markoltak. Egy szívdobbanás volt az egész. Mintha az időt és a teret egy pontba akarná összerántani. A következő pillanatban irdatlan lökéshullám taszította hátra a szenátorokat. Reccsenve zuhantak a kőpadoknak, a fegyverek fémesen csendültek a padlón.
Ahogy Caesar felemelkedett és köpönyegét oldalra vetette, kis fiola esett le az övéről és pattogott végig az emelvényen. A félájult Cassius észrevette. Szóval Antonius nem figyelmeztetni akarta úton a Curia felé, csak a szert adta át. Homályosan derengtek neki azok a beszámolók, amelyek Caesar titkos éjszakai útjairól írtak. Állítólag Cascát, az augurt is többször meglátogatta. A vén madárjós démoni praktikáiról volt híres. Cassius most már elhitte, életükkel fizetnek gőgjükért, s megértette: egy istent nem lehet megölni. Fátyolos tekintetét a dominusra emelte. Az ezer sebből vérző dictator tógáját a semmiből keletkező fuvallat rebegtette meg.
– Kígyók! – kiáltott Caesar, karjait az ég felé csapva – Pusztuljatok! – és a hangja széthasította a levegőt.
A még életben lévő merénylők utolsó lehelete áttetsző páraként lebegett az emelvényen álló hatalmasság felé. Caesar olyan mohón szívta a láthatatlan életerőt, mint fuldokló, aki az utolsó pillanatban ér a vízfelszínre. Sebei természetfeletti gyorsasággal kezdték meg a gyógyulást. Kihúzta magát, majd odabotorkált az egyetlen életben maradt szenátorhoz. Sarujával hátára fordította a haldoklót. Az eltorzult arcban felismerte Brutust. Az ifjú patrícius kérlelőn nyúlt a nagy ember felé.
– Bocsáss meg… – lehelte, s vérrel kevert könny csorgott az arcán.
Róma ura kőmerev arccal tornyosult fölé. Nem szólt, de egyetlen mozdulatára előrebillent a terem közepén felállított Pompeius-szobor. Hatalmas robbanással ért földet, maga alá temetve a fiút.
Caius Iulius Caesar lassan körbetekintett, majd elindult a kijárat felé, hogy rendet tegyen Rómában.
Pusztítóan meleg márciusi nap volt.