Hektor megvetett lábbal várta a támadást. Súlyos pajzsát maga elé emelte, hideg vas és izzadtság szaga
keveredett a sisakja alatt. Izmai automatikusan megfeszültek, ahogy ellenfele megindul felé.
Akhilleusz tett pár villámgyors lépést, elrugaszkodott a talajtól és valahol kettejük között félúton köddé
vált.
– Már megint a manahálót használja – dörmögte Zeusz, valami földön túli helyről fürkészve a
küzdelmet. Héra karcsú ujjait férje vállára tette.
– Az egyezség köti őt, ahogy téged is…
– Thetis-szel – a villámok istene kiköpött. – Egy emberrel kötött alku.
Trója ostroma előtt pár nappal Thetis felkereste a főistent és hosszasan kérlelte, hogy segítse meg fiát
a harcok során. Zeusz végül belement a játékba, de kezdte megelégelni, hogy Akhilleusz gőgösségében
már nem is tulajdon erejére, hanem csak az isteni térre hagyatkozik a párharcokban. Dicstelen győzelem.
Akhilleusz emberi léptékkel mérve éppen csak egy szempillantásnyi időt töltött a kvantumtérben.
Mire újra láthatóvá vált, már Hektor előtt termett. Ugrásból érkezve vágódott a trójai herceg pajzsának.
Az hátra esett, majd oldalra hengeredett, így a félisten lándzsája hajszállal a trójai mellet fúródott a
földbe.
Hektor átkozta magát, amiért párharcukban most már sokadszorra esik áldozatául a cselnek, de
egyszerűen képtelen volt felfogni a történéseket. Ellenfele szó szerint eltűnt, majd egy kiszámíthatatlan
helyen bukkant fel újra.
– Boszorkányság – szűrte véres fogai között a herceg, miközben igyekezett állni a rámért csapásokat.
Akhilleusz egyre fáradt, de nem a harctól. A manahálón keresztüli utazások igénybe vették a
szervezetét. Anyja, Tethis, óva intette kvantumugrások folyamatos használatától, de hiába. Akhilleusz
győzni akart, és ezért a győzelemért semmilyen ár nem drága.
Hektor légzése szétesett, törött bordái tüdejét nyomták. Kardját szinte vonszolta maga mellett. Bár
még köröztek egymás körül, a herceg önmagában már csak tisztes, gyors halálért fohászkodott.
Akhilleusz az utolsó támadásra készült. Újra a levegőbe lökte magát. Érezte húsa remegését, a
mellkasára nehezedő nyomást, ahogy a háló beszippantotta. Az olymposi kvantumvilágban a tér és az
idő jelentésüket vesztették. A harcos ilyenkor a végtelen kiterjedésű manában lebegett, amelyből csak
annak volt kilépése, akinek bejárása is.
Most viszont Akhilleusz, mielőtt visszatérhetett volna a halandók világába, láthatatlan falba ütközött.
Csontrepesztő becsapódása bármely földi lény számára végzetes lett volna. A harcos labdaként pattant
le a semmiről, de meglepettsége nagyobb volt fájdalmánál. Az akadály, mely elzárta saját világától
lassan formát öltött. Egy szobrokról, vázarajzokról ismerős időtlen harcos idealizált másának alakja vált
ki a semmiből. Ares, a Hadurak Hadura tornyosult Akhilleusz fölé. Nem mozdult, kőmerev tekintetét
a kisemberre szegezte. A felsőbbrendű arrogancia még inkább felszította a félisten haragját. Bármely
irányba indult meg a hatalmasság folyton útját állta. A mürmidónok vezére a láthatatlan sziklafalnak
csapódva zúzta össze magát. Újra és újra.
Hektor a végkimerültségnek tudta be, hogy kihagy a látása. Vagy három szempillantás is eltelt, mire
Akhilleusz megérkezett. A puszta légből kiválva repült a herceg felé. Amaz kitárt mellkassal, égnek
emelt tekintettel várta a végső csapást. De az nem érkezett.
Akhilleusz robosztus teste felverte a port, ahogy földet ért, és Hektor remegő lábai elé csúszott. A
félisten alig hasonlított emberi mivoltára, úgy feküdt ott, mint egy zsák ezer darabba tört csont. Hektor
maga mellé ejtette kardját. Pajzsát már régen elhagyta valahol. Lehajolt ellenfeléhez, de a
felismerhetetlenségig püfölt húsmassza mögött alig ismerte rá riválisa arcára.
– Még lélegzik – bődült el. A városfal ajtaja kinyílt, a király gyógyítókért küldetett.
– Kudarc – suttogta Hektor a szót.
Valahol a kvantumtéren túli világban a villámok istene elmosolyodott.