Kitartás, Ashim – A lovag páncélos kezét fegyverhordozója vállára tette, és odanyújtotta a kulacsát. Ashim kicsiket kortyolt. – Nem lehetünk már messze.
A keresztes a homokba fektette pajzsát és elmormolt egy imát. Már órák óta bolyongtak a tűzforró sivatagban. A végeláthatatlan homok hamar kikezdte volna az egyszeri ember elméjét, de az Egyisten harcosa kitartott. Két nappal korábban a rajtaütés váratlanul és pusztítóan csapott le a keresztény seregre. Az ottománok által felprédált város felmentéséből kétségbeesett menekülés lett. De Sir Gothard nem adta fel. Eltökélt célja volt beteljesíteni esküjét, és bosszút állni a támadók vezérén.
Felegyenesedett, lecsatolta vállvértjeit és a homokba ejtette. Elvette Ashimtól a kulcsot és
övére csatolta.
– Mennünk kell tovább.
– A pajzsa, sir…
– Lelassít, itt hagyjuk – a lovag fájó szívvel ejtette ki a szavakat. Felszereléséből mindössze
egy viseletes sodronying, egy tőr és egy fattyúkard maradt meg.
– Az Úr vezet minket, Ashim. Más nem kell.
A hitehagyott szaracén elég régóta volt a Gothard család szolgálatában ahhoz, hogy
hozzászokjon ehhez a gondolkodásmódhoz. És, hogy felesleges megjegyeznie kétségeit az
útiránnyal kapcsolatban. Bólintott, letörölte homlokáról az izzadtságot, majd felkötötte
fejkendőjét.
A végeláthatatlan sivatagban megnyúlik az idő. A pillanatok perceknek, az órák napoknak
tűnnek. Közel s távol semmi, csak a hullámzó homoktengerben sodródó két fekete pont: lovag
és szolgája menetelt elaggva.
– Közeleg az est, sir – a szaracén természetéből adódóan jobban viselte a hőséget, de hangja
már neki is akadozó, száraz volt.
Mindketten tudták, hogy ez mit jelent. A kiszámíthatatlanul tomboló homokviharokat csak
nagyon kevesen élték túl. Gothard a horizontot fürkészte valamiféle menedék után kutatva.
Tekintete megakadt a homokbuckák feltűnő alakon. Ahogy közeledett az idegen, a lovag
szívében egyre erősebben lüktetett a bizonyosság: ez a fekete ruhás volt, aki a seregével rajtuk
ütött Jeruzsálem alatt. Nem látta tisztán az arcát, de minden lépésével egyre biztosabb volt
benne. Isteni sugallat lett volna?
– Készülj, Ashim.
– Mire, sir?
– Bármire – a lovag kivonta kardját, majd megpróbálta minden maradék akaraterejét izmaiba
koncentrálni. Mielőtt felvette volna a támadó pozíciót, tőrét odahajította szolgájának.
Ashim első ízben kapott fegyvert urától. Egyszerre töltötte el büszkeséggel és rémülettel a
gesztus.
Az idegen pár lépésre tőlük megállt. Hórihorgas alakja akár eleven madárijesztő, könnyű
szövetruháját bőröv fogta össze. Csúcsos vállasára akasztott fekete köpenye lobogott a
szélben. Fegyvertelennek látszott.
– Mondd meg neki, Ashim, hogy adja meg magát, és akkor Isten kegyelméből meghagyjuk az
életét – a lovag tudta, hogy ez lenne a helyes, de maga sem hitte komolyan, amit mondott. A
düh és a kimerültség járta át minden porcikáját. Abban sem volt biztos, hogy nem káprázat-e
az idegen. A csatamágus csuklyája leomlott, láttatni engedte elnyúlt arcát. Vékony szakálla alatt a bőr
aszott volt, szűk szemei alatt apró tetoválások kanyarogtak. A félholt arc torz mosolyra
húzódott.
– Shaytan alsahra’ – suttogta Ashim, felidézve magában az arab mesék rémeit.
Egyszerre hatalmas robaj támadt, és a homok több tíz helyen tört fel, mint a gejzír. A felszálló
szemcsék szellemalakokba rendeződtek, és eltátott szájjal, néma üvöltéssel vetették magukat
a lovagra. Gothard felemelte a kardját, készen arra, hogy lesújtson.
Egy arra járó karaván két nap múlva találta meg Gothard maradványai, s mellette hű
szolgáját, akinek mellkasát egy Ibériában kovácsolt fattyúkard járta át.