Zihálva ébredt, a szíve majd’ kiugrott a helyéről. Pokoli rémálom… mégis minden olyan ismerősnek
tűnt. Megmosta az arcát a közeli patak hideg vízében, hogy a gondolatai kitisztuljanak. Már
emlékezett. A tőle pár lépésre tátongó barlangnyílás eszébe juttatta miért is van ott.
Az üreg fölé hajolt, érezte a kénes bűzt és hallotta a túlról felsíró lelkek könyörgő hangjait. Túl sok éve
várt már erre a pillanatra ahhoz, hogy visszakozzon. Ősi iratok hosszú-hosszú tanulmányozása,
tökélyre fejlesztett képességei, és Apollón figyelő szeme: csak ezekben bízhatott.
A bárd vett egy nagy levegőt, majd a mélybe vetette magát. A csupán pillanatokig tartó zuhanás egy
örökkévalóságnak hatott. Esés közben a mélység végtelenbe vesző falai között elmosódó arcokat vélt
felfedezni. Aggok, gyermekek, asszonyok. Köztük ismerősök emberek és rég letűnt korok hősei
keveredtek. Földet érése puha volt, szinte kellemes. Nem hagyta megtéveszteni magát, hátáról leemelte
lantját, és játszani kezdett, miközben elindult a koromsötétben.
Ahogy számított rá.
Először rég elfeledett emlékképek rohanták meg, majd mikor áttört rajtuk, elfojtott vágyai öltöttek
testet körülötte. Az ujjai táncot jártak a hangszeren, az évekig tökéletesített mágikus dal pedig zengett.
A végletekig fokozta a tempót, mire az ajtónak ütközött. Egy tompa félharmónia kipengetése vert
visszhangot a semmiben, majd csend lett.
Belökte az ajtót.
Sokszor elképzelte már, milyen lesz a pillanat, de a látvány egyik fantazmagóriájával sem volt
hasonlatos. Falifáklyák derengő félhomálya vonta be a termet. A könnyű fából ácsolt székeken ülők
jókedélyűn beszélgettek, közöttük szolgák sürögtek, az asztalokat roskadásig rakták étellel, itallal. A
bárdot egy jobb hírű trák kocsmára emlékeztette az életkép. Megbabonázva lépkedett a zsivalytól és
muzsikaszótól hangos helyiségben. Senki nem vett tudomást a jelenlétéről, zavartalanul folyt a vigalom.
A dalnoknak – szinte feledve, amiért jött – kedve támadt bekapcsolódni egy-egy beszélgetésbe. Viszont
mikor közelebb lépett a társalgókhoz, egyből visszahőkölt. A messziről hús-vér emberek tekintetét a
halál maszkja lepte; szétfolyt arcú bábokként meredtek rá. Talán igazinak tűnhetett nekik az egész
lényegük, már csak mímelték az életet. Mióta lehetnek itt? Rám is ez a csapda vár? Elfogta a kétség, izzadó
kézzel szorította a lant nyakát, kapaszkodva az egyetlen bizonyosságba, amit ismert. Félt, hogy örökké
a Hadesban ragadt.
Ekkor, mintegy varázsütésre, a szürke, arctalan tömegen keresztül végre megpillantotta.
Gyönyörűbb volt, mint ahogy emlékeiben élt. Barna haja mellét cirógatta, könnyű bőrtunikája vékony
csípőjére omlott, zöld szeme megcsillant a fáklyafényben. Fényesen vibráló jeleség volt a holt lelkek
tengerében.
A bárd utat tört magának a tömegen, feltaszítva a szolgákat, a vígadókat. Csupán pár lépésre volt,
mikor kinyúlt a lány felé. Hirtelen, hangos koppanással az összesűrűsödő légnek ütközött. Az áttetsző
falról lepattanva a kemény padlónak csapódott. Egyből felállt, és újra próbálkozott. A fájdalommal mit
sem törődve, ezernyi irányból rohamozta a szűk teret, amely közepén a lány állt. Mialatt a láthatatlan
erőt ostromolta, egyre több arctalan báb jelent meg a lány körül. Puha fehér bőrét simogatták, lágy
hajával játszottak. A lány nem taszította el őket magától, éppen ellenkezőleg, a szürke alakokra
mosolygott, incselkedett velük. Fel-felnevetett az üres bókok hallatán, szinte kéjes örömmel töltötték el
megmentőjének kétségbeesett próbálkozásai. A bárd szíve majd’ beleszakad. Ordítva ütötte szeretett
lantjával a láthatatlan erőfalat, addig, míg a hangszer darabokra nem hullott. Évezredek peregtek le így,
a férfi sem bejutni, sem szabadulni nem tudott. A téboly utolsó pillanataiban még látta, ahogy a szürke
tömeg ellepi a lányt. Zeusz ajándéka, suttogta a dalnok a zöld szemekbe révedve, és érezte, hogy a
sötétség végleg ellepi az elméjét.
Zihálva ébredt, a szíve majd’ kiugrott a helyéről. Mintha száz meg száz életet élt volna le. Pokoli
rémálom… mégis minden olyan ismerősnek tűnt. Orpheusz magához vette a lantját, és a barlang szájához
fordult, amely mellett előző este elszenderedett.
Valahol az egész tisztás fölött egy sötét istenség mosolyogva figyelte, ahogy a bárd aláveti magát a
birodalmába. Újra és újra…